11.rész

-Te honnan tudod,hogy nem ülök?Na mindegy!Ne húzd az agyam Ramos,hanem mondjad!-pirítottam rá

-Na szóval,amint tudod Mirian és René elmentek reggel Sevillába,én nem tudtam,mert holnap meccsem van!De ök kimentek a Sevilla-Getafe meccsre!

-De jóóó nekik!-szóltam közbe-én meg nem is látom!

-Figyelj rám és ne szólj közbe!Szóval René kb 20 perce hívott,hogy Antonio összesett a pályán,most pedig kórházba viszik!Muszáj ott lennem,muszáj!-hadarta gyorsan és a hangja tele volt aggodalommal és félelemmel

-Ùristen!!!-kaptam a számhoz hirtelen,Carlos csak nézett rám értetlenül,hogy mégis mi baj!-Akkor indulj már!-sürgettem

-De azért hívtalak,hogy gyere velem!A te barátod is...

-Mivaaaan???Sergio,te most miröl beszélsz?-értetlenkedtem-Ennyire rossz a  helyzet?-kérdeztem már sírva

-Nem tudok semmit!De ha esetleg,történne valami,akkor megbánnád,hogy most nem jöttél!

-Persze,hogy megyek,de hallgass már el!Haza megyek pár cuccért,fél óra és indulhatunk!Gyere oda értem!-csaptam le a telefont.

Carlos rémülten állt velem szemben,nem értette,hogy mi történik,miért sírok és toporzékolok!
Szegény Fedét is nagyon megijesztettem...

-Carlos,Carlos!!!Haza kell vinned!El kell mennem Sevillába!Egy barátom...-mély levegöt vettem mielött folytattam volna- ma rosszul lett meccs közben és most kórházban van és nincs jól!

-Gyere menjünk!-fogta meg a kezem-Fede,gyere megyünk!-tudta,hogy most nincs itt helye a féltékenykedésnek...

5perc alatt otthon voltunk!
Elköszöntem Carloséktól aztán felszaladtam a szobámba!Gyorsan bepakoltam pár cuccot,aztán leszaladtam a nappaliba és gyorsan elmondtam anyáéknak,hogy mi történt...mindenki kiakadt!

Egy ilyen hír mindig sokkoló,még akkor is az ha egy ismeretlennel történik,de most...
Egy fiatal,tehetséges,élsportoló a meccs közepén összeesik!Ez hihetetlen!

Ott toporzékoltam a kapu elött vagy tíz percig,nem bírtam leülni,nem bírtam semmit sem csinálni,legszívesebben csak ordítottam volna!
Végre megjött Sergio,bedobtam a cuccom a csomagtartóba és gyorsan bepattantam mellé!
Nem nagyon láttam ilyen lestrapáltnak addig.
Csak attól,hogy ránéztem sírnom kellett,amikor összeért a tekintetünk láttam,hogy neki sem sok hiányzik a síráshoz,de sokkal erösebb volt,mint én...Elindultunk...

-Sergio!Ez most mi?Nem bírom felfogni!Mi az,hogy összeesik a  pályán?Miért kell nekünk sportorvoshoz járni állandóan?Mi a francért?Miért van ez?-ordibáltam vele,de persze nem rá haragudtam,hanem a tehetetlen dühvel nem tudtam mit kezdeni,azzal ami tobolt bennem!

-Ezt én sem tudom...-mondta szinte suttogva

-Nem hívott azóta René?Nem tudja,hogy mégis mi van?Mennyire komoly?Antonio erös,nem lesz semmi komoly!-nyugtattam magam

-Igen,erös,nagyon erös,nem lesz gond-mondta ö is-De René nem hívott azóta!

-Egyébként az edzöd elengedett?-tereltem gyorsan a témát

-Igen,nagyon megértö volt...

Az út végtelennek tünt,végig nosztalgiáztuk,egyszer dühöngtünk,hogy ilyen nem történhet,egyszer röhögtünk a sztorikon...
Amikor megérkeztünk nem tudtunk bemenni Antoniohoz,mivel már elmúlt éjfél is,aztán kiderült,hogy az intenzíven van...
Sok csapattársuk ott volt,Antonio barátnöje(Vicky) és családja,René és Miri is.

Miri kisírt szemekkel jött oda hozzám és ölelt meg,innen tudtam,hogy nagyon komoly a helyzet...
de amikor megláttam,hogy Sergio sír(!) és ráborul Jesusra akkor már én is elkezdtem,próbáltam nem feltünö lenni!

René is odajött hozzám,én pedig kérleltem,hogy mondja már el,hogy mégis mi a fene van...

-Elájult a meccsen,elvesztette az eszméletét,de aztán magához tért és a saját lábán lement a pályáról,bement az öltözöbe az orvosokkal,ott megint rosszul lett és újra kellett éleszteni!

-Micsoda?-fakadtam sírva,amikor meghallottam,hogy újra kellett éleszteni.René nagyon eröteljesen rámnézett,hogy szedjem össze magam,mert a bömbölésem senkin nem segít!

-Oké,értem,összeszedem magam!-mondtam neki és letöröltem a könnyeimet

-Igen,erre gondoltam-szorított magához,ö mindig tudja,hogy milyen helyzetben,hogyan kell viselkedni-De a legrosszabbat még nem tudod!-mondta szomorúan,de még most sem engedett el-lélegeztetö gépen van!-mondta szomorúan és jól tette,hogy nem engedett el,mert majdnem elájultam a hír hallatán.

-Miriii,gyere ki velem a mosdóba!Gyorsan!!!ragadtam meg a karját-hányingerem lett,rosszul voltam,bömböltem
A mosdóban összeszedtem magam vagyis megpróbáltam nem jobban kiakadni,mély levegöt vettem,megmosakodtam,beszéltünk egy picit Mirivel aztán visszamentünk a többiekhez!

Másnap délutánig a kórházban voltunk,alig bírtuk összekaparni egymást,föleg Vickyt,de hazavittük,hogy aludjon egy kicsit,egyen valamit és egy picit nyugodjon meg!Sergioék hazamentek én pedig a nagyszüleimhez...Másnap a kórházban voltunk,estére viszont hazamentünk,most ott aludtam Sergioéknál,egyikünk sem tudott elaludni,nagyon kivoltunk...Le sem feküdtünk aludni,már nagyon korán bementünk Antoniohoz,az orvosok semmi bíztató dolgot nem mondtak,söt csak rossz híreket kaptunk...

Aztán amitöl a legjobban féltem,féltünk,bekövetkezett Antonio elment!22 évesen elment,itt hagyott minket...Képtelen vagyok felfogni!

Nem hittük el,ez lehetetlen ez nem történhet meg!Nem!Nem!Lehetetlen!Ilyen nincs!

Amikor körbe néztem és láttam a sok síró embert,Sergiot ahogy engem keres könnyes szemmel,aztán amikor meglátott odajött megölelt és együtt sírtunk tovább.

-Antonio 22 éves ,2 hónap múlva születik meg a kisfia...-zokogtam,arcomat Sergio mellkasába temetve-Èn ezt nem bírom ki!-kapkodtam a levegöt-Ennyi egy élet?-hitetlenkedtem,de már nagyon nehezen tudtam kimondani a szavakat

-Nyugodjunk meg egy kicsit-sóhajtott mélyeket ö is-Nem tehetünk semmit...

Amikor ránéztem Vickyre,kipukkant a buborék,amiben addig éltem én tudatlan...összetört a kis világom!Nem tudtam,hogy tehetek-e érte valamit?Vagy egyáltalán kérdezzek-e valamit!
Csak odamentem hozzá és szorosan megöleltem,ö pedig rámnézett és annyit mondott,hogy:

-Nincs többé!Nincs!Sabina,nincs többé Antonio....-erre nem tudtam mit mondani ´csak öleltem tovább szorosan...

Miután elengedtük egymást,Ramosékkal biztosítottuk a támogatásunkról,részvétet nyílvánítottunk és eljöttünk!
Sergio és Miri erösködtek,hogy menjek velük,de én egyedül akartam lenni,egyedül úgy sírok ahogy akarok,annyit amennyi jól esik...

Annyi dolog járt a fejemben,annyi emlék kavargott bennem,sírtam,gondolkodtam és bömböltem!Ès két kérdés visszhangzott a fejemben:Antonio,hogy tehetted ezt?Hogy hagyhattál itt mindent?
Aztán emiatt sírtam,hogy hogy lehetek ennyire önzö?Teljesen összetörtem...Csak sírtam,sírtam és sírtam!

A temetésig ott maradtunk Sevillában,Mirivel felhívtuk Pocot,aki nagyon megértö volt és elengedett minket,mondjuk akkor az sem érdekelt volna ha nem enged...

A temetés életem legmegrázóbb élménye volt...még így is,hogy,alig emlékszem rá,mert egész végig a földet pásztáztam és úgy éreztem magam,mintha nem is ott lennék...Mintha az egészet kivülröl figyelném!

A történtek után még közelebb kerültünk egymáshoz Mirivel és Sergioval is!
Vissza utaztunk Madridba,és vissza kellett rázódnunk a normális kerékvágásba...




Remélem senkit nem bántok meg ezzel a résszel,de nekem szükségem volt rá,hogy írjak róla...hogy emlékezzek!:(:)


†Antonio Puerta